A lelkiismeret börtöne.
- Lili Abigél Gulbert
- Oct 3, 2025
- 11 min read
Updated: Oct 6, 2025
A lelkiismeret sokak számára belső iránytű: egy finom, mégis határozott hang, ami segít eligazodni jó és rossz között. De mi történik akkor, amikor ez az iránytű nem a belső erkölcsi érzékünket tükrözi, hanem a szégyen és a bűntudat hangját ismétli? Amikor a test és a tudat két külön csatornán működik, az ember elveszíti a kapcsolatot önmagával, és a lelkiismeret szabadság helyett börtönné válik.
A pszichológiai kutatások szerint a bűntudat akkor jelenik meg, amikor úgy érezzük, megsértettünk egy erkölcsi normát vagy ártottunk valakinek. Ez az érzelem általában negatív tónusú, és gyakran jár együtt kognitív rágódással, önostorozással és az értéktelenség érzésével.
Evolúciós szempontból a bűntudatnak adaptív szerepe is van: segíthet elkerülni a normaszegést, mivel belső büntetésként működik, és ösztönzi a hibák jóvátételét, még akkor is, ha nincs külső szankció. Rövid távon tehát elősegítheti a társas együttműködést, hosszabb távon azonban terhelő belső börtönné válhat, ha az önreflexió önostorozássá, az erkölcsi érzék pedig moralizmussá torzul.
A bűntudat nemcsak lelki, hanem testi élmény is. Vizsgálatok kimutatták, hogy bűntudat esetén egyszerre aktiválódik a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer, ami a gyomor elektromos aktivitásának, a nyelési gyakoriságnak és a bőr vezetőképességének változásában is mérhető. A tartós bűntudat stresszt generál, ami idővel magas vérnyomást, fáradtságot és emésztőrendszeri zavarokat okozhat.
Amikor a lelkiismeret bűntudattá torzul, a tudat szigorú moralitást követel, miközben a test az élet organikus fenntartására törekszik. Ez a kettősség állandó belső feszültséget eredményez. De vajon hogyan szabadíthatjuk ki magunkat a bűntudat börtönéből, és hogyan ébreszthetjük fel újra a testünkben elfojtott életet?
Bűntudat és kötelesség.
A bűntudat olyan negatív morális érzelem, ami akkor bukkan fel, amikor úgy érezzük, megsértettünk egy erkölcsi normát, vagy kártokoztunk valakinek. Ilyenkor gyakran megjelenik a belső rágódás, az önostorozás és az értéktelenség érzése.
A lelkiismeret sokszor szigorú, belső hangként szólal meg: „meg kell bűnhődnöm.” Ez a parancs azonban nem mindig a belső erkölcsi érzékből fakad, hanem gyakran társadalmi és kulturális normákból, amik a személyes vágyakat háttérbe szorítva a „helyes viselkedés” irányába terelnek. A bűntudat így sok esetben nem a valódi felelősségérzetből, hanem a megfelelés kényszeréből születik.
Érdekes módon a bűntudat nem csupán bénító hatású, hanem paradox módon proszociális viselkedésre is motiválhat. Empirikus vizsgálatok szerint az emberek ilyenkor hajlamosabbak jóvátenni hibáikat, és nagyobb empátiával fordulnak mások felé. Ez a hatás azonban társas kontextusfüggő: ha több szereplő érintett, előfordulhat, hogy a jóvátétel egy harmadik fél rovására történik, és csak akkor válik valóban gyógyítóvá, ha valódi empátia is jelen van.
A bűntudat így kettős természetű: belső szabályozó és önfegyelmező mechanizmus egyszerre. Az emberek gyakran akkor is kerülik a normaszegést, ha nincs külső büntetés, mert a bűntudat önmagában is büntetés. Evolúciós modellek szerint ez az érzelem csökkenti a szabályok megszegésének kockázatát, mivel megelőzi a közösségből való kirekesztést, és ösztönzi az együttműködést.
Ha azonban a bűntudat tartóssá válik, mélyen beépül az önértékelésbe, és nem a cselekedeteinket, hanem a létünket kezdi felügyelni. Ilyenkor már nem arról van szó, hogy hibáztam, hanem arról, hogy rossz vagyok. A morál ekkor elveszíti emberi arcát, és belső ítélőszékké válik, nem az életet védi, hanem az életenergiát zárja el.
A test, mint az igazság hordozója.
A bűntudat nemcsak lelki, hanem testi élmény is. A pszichofiziológiai kutatások szerint a bűntudat megélése során egyszerre aktiválódik a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer, vagyis a testben párhuzamosan jelenik meg a feszültség és a lelassulás. Ez mérhető például a gyomor elektromos aktivitásában, a nyelési gyakoriságban vagy a bőr vezetőképességében. A test így finom jelek formájában „beszél” a lelkiállapotunkról, még akkor is, ha a tudat ezt nem akarja meghallani.
A hosszan fennálló bűntudat krónikus stresszhez vezethet, ami idővel pszichoszomatikus tüneteket idéz elő: magas vérnyomást, kimerültséget, emésztőrendszeri panaszokat, szorongást vagy depressziót. A test ilyenkor nem csupán szenved, hanem üzen. Jelzi, hogy a morális elvárások és a belső igazság között ellentmondás feszül.
A test ugyanakkor emlékezik is. A testi emlékezet – vagy ahogy a szakirodalom nevezi, body memory – arra utal, hogy az életünk során átélt tapasztalatok nemcsak a tudatban, hanem a testben is nyomot hagynak. Ezek az emlékek implicit módon tárolódnak, és befolyásolják mozdulatainkat, reakcióinkat, sőt, kapcsolatainkat is.
Thomas Fuchs német filozófus és pszichiáter szerint a testi emlékezet több rétegből áll: procedurális (mozgásos), szituációs, interkorporális (kapcsolati), inkorporatív (testtartásbeli), fájdalomhoz kötődő és traumatikus szintekből. Ezek az emlékek gyakran nem hozzáférhetők tudatosan, mégis meghatározzák, hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben. Különösen akkor, ha azok érzelmileg hasonlítanak egy korábbi, át nem dolgozott élményhez.
A test tehát az igazság hordozója: őrzi mindazt, amit a tudat elkerült. Amikor bűntudatot érzünk, nemcsak erkölcsi ítéletet élünk át, hanem fiziológiai és érzelmi rezgéseket is, olyan múltbeli lenyomatokat, amik gyakran előbb szólnak, mint a tudatos gondolat. A test ilyenkor nem ellenünk dolgozik, hanem visszajelez: jelzi, hol vált szét a morál és az élet, a kötelesség és a vágy, a gondolat és a lélegzet.
Állapotfüggő emlékezés: amikor a test és a tudat nem ugyanazt tudja.
A modern emlékezetkutatás szerint az emlékek nemcsak a tényeket, hanem a tanuláskor megélt fizikai és érzelmi állapotot is magukban foglalják. A visszaidézés sikeressége nagymértékben attól függ, mennyire hasonlít a jelenlegi testi–lelki állapot a múltbelire. Ha a kontextus – a környezet, a testérzet, a hangulat – eltér, az emlékek nehezebben hozzáférhetőek.
Ezt nevezik állapot- vagy kontextusfüggő emlékezésnek. Egy okostelefon-alapú kísérlet például kimutatta, hogy a résztvevők pontosabban idézték fel az információkat, amikor ugyanabban a térben emlékeztek vissza, ahol tanultak, különösen akkor, ha a helyszínhez erős érzelmi vagy testi élmények kapcsolódtak. Az emlékezés tehát nemcsak kognitív, hanem testi és környezeti folyamat is: a test és a tér együtt őrzik a múlt lenyomatait.
Ez a jelenség különösen fontos a traumafeldolgozásban. Trauma esetén gyakran jelenik meg a disszociáció, vagyis az élmények tudatos feldolgozásának szétválása. A disszociatív „fagyás” a szervezet önvédelmi stratégiája: a tudat és a test külön csatornára vált, hogy az egyén túlélje az elviselhetetlent.
Rövid távon ez a mechanizmus védelmet nyújt, mert a tudat leválasztja a fájdalmat. Hosszú távon viszont meggátolja az élmények integrációját. A traumát átélt emberek gyakran nem tudnak visszaemlékezni bizonyos eseményekre, vagy üres emlékblokkokat tapasztalnak. A tudat „kikapcsolja” a szenvedést, de a test továbbra is őrzi annak lenyomatát: a feszült izmokban, a légzés ritmusában, a gyomorban vagy a szívverésben.
A kutatások szerint a hiányzó narratív emlékek mögött pre-reflexív testi emlékek húzódnak meg, olyan élmények, amik nem szavakban, hanem testérzetekben élnek tovább. Ezek az emlékek a disszociáció és az állapotfüggő emlékezés miatt sokáig tudattalanok maradhatnak, miközben a test folyamatosan jelzi őket.
Így jön létre a kettősség: a test emlékszik, de a tudat nem tud róla. Ez a belső szétkapcsoltság nemcsak pszichés, hanem egzisztenciális élmény is: az ember a saját történetének részévé válik, miközben kívülről figyeli azt, mintha valaki másé lenne. Az emlékezés így nem folyamat, hanem megakadás, és a gyógyulás útja éppen abban áll, hogy a test és a tudat újra ugyanarra a csatornára hangolódjon.
Disszociáció, mint túlélési stratégia és annak következményei.
A disszociáció nem betegség, hanem túlélési mechanizmus. A tudat ilyenkor megpróbálja megvédeni magát az elviselhetetlen élményektől: ha a valóság túl fájdalmas, a lélek „kikapcsol” vagy „szétválik”, hogy az ember működőképes maradhasson. Ez hasonlít a biológiai fagyásreakcióhoz (freeze response), amikor egyszerre aktiválódik a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer – a test megfeszül, mégis mozdulatlanná válik, miközben a tudat eltávolodik.
A neurobiológiai kutatások szerint a disszociáció idején megváltozik az agy fő érzelemszabályozó hálózatainak működése. A prefrontális kéreg, az amygdala és a hippocampus közötti kapcsolatok módosulnak, így az érzelmi töltet nem jut el teljesen a tudatig. Rövid távon ez csökkenti a szenvedést: a fájdalom „lefagy”, a test elnémul, a világ elhalványul.
Ha azonban ez az állapot tartóssá válik, a tudat és a test közötti kapcsolat automatikusan megszakad. Az ember ekkor már nemcsak a fájdalomtól, hanem önmagától is elszakad. A krónikus disszociációban szenvedők gyakran úgy érzik, mintha nem lennének jelen a testükben: érzelmeik és testi élményeik nincsenek összhangban, emlékeik hiányosak vagy töredezettek, időszakaik „eltűnnek”.
A kutatások szerint ilyenkor tartós agyi diszreguláció alakul ki: a limbikus rendszer és a prefrontális hálózat közötti egyensúly felborul. Ez szorongáshoz, depresszióhoz, identitásbizonytalansághoz vagy ürességérzéshez vezethet. A disszociáció tehát rövid távon véd, hosszú távon viszont elszigetel.
A “gyógyulás” útja nem a disszociáció megszüntetése, hanem annak tudatosítása és fokozatos integrálása. A cél az, hogy a test és a tudat újra kapcsolatba lépjen egymással, és a testben tárolt fájdalom koherens történetté, majd átélhető és elengedhető élménnyé váljon. A gyógyulás e pontján a test már nem ellenség, hanem szövetséges: tudja, mi történt, és azt is, mi segíthet továbblépni.
Etikai trauma: a morál és az élet konfliktusa.
Amikor a lelkiismeret bűntudattá torzul, belső etikai trauma alakul ki. A tudat azt suttogja, hogy kötelességünk lemondani vágyainkról, hogy „jó embernek” tűnjünk – a test viszont közben élni, kapcsolódni, alkotni akar. Ez a két ellentétes mozgás létrehozza a morál és az élet konfliktusát, amelyet nevezhetünk a lelkiismeret börtönének is.
Ebben a börtönben az erkölcs már nem az emberi méltóságot védi, hanem az életet korlátozza. A tudat a felelősség nevében elnyomja a test spontán impulzusait, a test pedig válaszként tünetekben, feszültségben, fáradtságban vagy sírásban szólal meg. Így a morális önfegyelem gyakran nem belső érettségből, hanem félelemből és szégyenből fakad.
A pszichoszomatikus szemlélet szerint a test tünetei üzenetek: a test nem hibásan működik, hanem kommunikál. Jelzi, hogy a morális elvárások és a belső igazság között túl nagy lett a szakadék. Minden elnyomott érzés – a harag, a vágy, a tiltakozás – testi formát ölt, mert a test az egyetlen tér, ahol az igazságot nem lehet végleg elhallgattatni.
Az etikai trauma tehát nem pusztán erkölcsi, hanem egzisztenciális sérülés. Az ember ilyenkor nem a bűneivel, hanem a saját életszomjával küzd. A gyógyulás nem az erkölcs elutasítását jelenti, hanem annak átalakítását: annak felismerését, hogy a valódi etika nem az önmegtagadásból, hanem az élet tiszteletéből születik.
Amikor a lelkiismeret újra az élet oldalára áll, a test megkönnyebbül. A szigor helyét belső igazságérzet, a szégyen helyét pedig kapcsolódás és részvét veszi át. A morál és az élet ekkor többé nem ellenfelek, hanem ugyanannak a mély emberi törekvésnek két arca: a törekvésé arra, hogy helyet találjunk a világban, önmagunkkal és másokkal összhangban.
Transzgenerációs trauma: a bűntudat öröksége.
A transzgenerációs trauma azt a jelenséget írja le, amikor a traumatikus tapasztalatok tudattalanul öröklődnek a következő generációknak. A leszármazottak gyakran olyan érzelmi vagy testi mintákat hordoznak, amelyek gyökerei nem az ő saját életükben, hanem a családi múltban keresendők.
A kutatások szerint az elfojtott traumák bűntudattal és szégyennel társulnak, és ez a feldolgozatlanság láthatatlan viselkedésmintákban öröklődik tovább. Azok a szülők, akik maguk is sérültek, gyakran érzelmileg távolságtartóvá vagy éppen túlzottan védelmezővé válnak. A gyermek így nem a trauma konkrét történetét, hanem annak érzelmi légkörét örökli: a feszültséget, a félelmet, a bűntudatot.
A trauma túlélőinek leszármazottai gyakran tapasztalnak indokolatlan bűntudatot, szorongást, depressziót, tehetetlenségérzetet vagy rejtett haragot. A holokauszt-túlélők gyermekeinél például megfigyelhető a túlazonosulás a szülővel, az önértékelési zavar, a katasztrofizáló gondolkodás és a fokozott éberség – mintha az idegrendszer továbbra is veszélyt érzékelne ott is, ahol már nincs.
Az újabb epigenetikai vizsgálatok arra is rámutatnak, hogy a súlyos stresszhatások megváltoztathatják a génműködést, és ezek a változások hatással lehetnek az utódok stresszrendszerére is. Bár embereknél ez a kapcsolat még kutatás alatt áll, az eredmények arra utalnak, hogy a trauma nemcsak történetként, hanem biológiai lenyomatként is továbbélhet.
A transzgenerációs trauma nem egyéni kudarc, hanem kollektív örökség. Megjelenik a háborúkat, elnyomást vagy erőszakot átélt közösségek leszármazottainál – a holokauszt-túlélők, a vietnámi veteránok, a menekültek vagy a politikai üldözöttek gyermekeinél egyaránt.
Ez a jelenség világszerte kutatott, mert megmutatja, hogyan él tovább a múlt a testben és a kapcsolatokban. A bűntudat itt már nemcsak személyes érzés, hanem történeti és kulturális energia, amely generációk között áramlik.
A gyógyulás kezdete az a pillanat, amikor valaki – akár tudatosan, akár testi szinten – kimondja:
„Ez nem az én bűnöm, de az én felelősségem, hogy ne adjam tovább.”
Kilépés a börtönből.
A testorientált szemlélet alkalmazásának fókusza a mentálhigiénés gyakorlatban nem az, hogy elnémítsa a bűntudatot, gyógyítsa azt - ez a terápiás folyamatok célja-, hanem hogy visszavezessen a test valóságához – ahhoz a helyhez, ahol az élet még mindig mozdul és lélegzik. A bűntudat által irányított élet nem feltétlenül erkölcsös; gyakran inkább elidegenít attól, ami élő bennünk. A feladat nem az érzések elfojtása, hanem azok meghallása.
Az első lépés a tudatosítás: felismerni, hogy a test és a tudat eltérően reagálhat. A test jelezhet feszültséggel, fáradtsággal vagy éppen sírással akkor is, amikor a tudat azt mondja: „minden rendben van.” Ezek a jelek nem gyengeséget, hanem belső igazságot hordoznak.
A második lépés a lassú integráció. Olyan gyakorlatok – például tudatos légzés, figyelemirányítás, mozdulatkövetés vagy érintésalapú jelenlét – segítenek, amik lehetővé teszik, hogy a test és a tudat újra kapcsolatba lépjen egymással. Ilyenkor a test válaszai fokozatosan összehangolódnak az érzelmi élménnyel, és a belső feszültség oldódni kezd.
A harmadik lépés az önelfogadás. A bűntudat nem akkor enyhül, amikor elengedjük, hanem amikor megtanuljuk együtt hordozni a felelősséget és a vágyat. Amikor megengedjük magunknak, hogy érezzünk – még akkor is, ha az érzés ellentmond a belénk nevelt szabályoknak.
A “gyógyulás” testorientált megközelítésben nem hirtelen áttörés, hanem lassú visszatérés. Apró mozdulatok, halk légzések, finom jelenlétek sora, melyek során a test újra biztonságos otthonná válik. A test ilyenkor már nem eszköz, hanem társ a feloldozásban. Mert a test nem ítélkezik, egyszerűen közvetíti bölcsességét. Ha elég csend veszi körül, végül megszólal benne az igazság, amit a tudat már rég nem mert kimondani.
Záró gondolatok.
A bűntudatból való kilépés nem az erkölcs elhagyása, hanem annak mélyebb megértése. A valódi lelkiismeret nem büntet, hanem irányt mutat; nem elfojtja az életet, hanem összehangolja a felelősséget és a vágyat.
Az emberi integritás alapja, hogy a test és a tudat együtt működik. A test közvetíti az igazságot, amit a tudat még nem mer kimondani. A tudat pedig képes tanulni a test jeleiből, és átalakítani az erkölcsi ítéletet életet támogató bölcsességgé.
A bűntudatra épülő élet látszólag stabil, de belül feszült és élettelen. A vágy, a spontaneitás, az öröm és a kapcsolódás háttérbe szorulnak, mert az ember folyton a „helyes” viselkedés határain belül próbál maradni. Ilyenkor a morál nem az életet szolgálja, hanem korlátozza azt.
A pozitív pszichológiai kutatások szerint az emberi jól-lét három alappillére az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás. Ezek a tényezők a belső motiváció alapjai is, és csak akkor bontakozhatnak ki, ha a vágy és az önkifejezés szabadon áramolhat. A spontaneitás, a kreativitás és a mély kapcsolódás nem ellentétei a morálnak, hanem annak élettelteli formái.
A “gyógyulás” ebben az értelemben a tudat és a test újrakapcsolódása:
– a tudat figyelni kezd a testre,
– a test biztonságban érzi magát, hogy kifejezze az igazságát,
– a morál pedig az élet szolgálatába áll.
Az érett lelkiismeret már nem szigorú bíró, hanem bölcs kísérő, ami segít eligazodni az élet erkölcsi és érzelmi tereiben.
Az élet akkor válik teljessé, amikor a test és a tudat igazsága egyezik és a morál nem korlátozza, hanem vezeti az életet.
Referenciák:
Stewart, C. A., Mitchell, D. G. V., MacDonald, P. A., et al. (2023). The psychophysiology of guilt in healthy adults. Cognitive, Affective, & Behavioral Neuroscience, 23(4), 1192–1209.
Scaffidi Abbate, C., Misuraca, R., Roccella, M., Parisi, L., Vetri, L., & Miceli, S. (2022). The role of guilt and empathy on prosocial behavior. Behavioral Sciences, 12(3), Article 64.
Cimpeanu, T., Moniz Pereira, L., & Han, T. A. (2025). The evolutionary advantage of guilt: Co‑evolution of social and non‑social guilt in structured populations. Journal of the Royal Society Interface, 22(228), Article 20250164.
Carola, V., Vincenzo, C., Di Vincenzo, G., Morale, C., Cecchi, V., & Nicolais, G. (2024). Psychological risk factors for cardiovascular disease: The interplay between stress, coping, anxiety and depression. Frontiers in Psychology, 15, Article 1419731.
Gil‑LaOrden, P., Carlotto, M. S., & Gil‑Monte, P. R. (2024). The role of guilt feelings in the development of the burnout process: The influence on psychosomatic problems. Behavioral Sciences, 14(12),
Parma, C., Doria, F., Zulueta, A., Boscarino, M., Giani, L., & Lunetta, C. (2024). Does body memory exist? A review of models, approaches and recent findings useful for neurorehabilitation. Brain Sciences, 14(6)
Dorothy, J. (2025). “Big chunks of blank memory”: Complex trauma and dissociative body memory. Medicine, Health Care and Philosophy, 28(3), 501–516.
Wang, F., Chen, X., Bo, B., Meng, X., Zhou, W., & Wang, G. (2023). State‑dependent memory retrieval: Insights from neural dynamics and behavioral perspectives. Learning & Memory, 30(12), 325–337.
Choi, Y., Kim, K., Moon, S., Jung, G., Cha, J.‑H., & Yim, H. (2024). Context‑dependent memory in the real world: The role of frequency and context dwell time. Frontiers in Psychology, 15, Article 1489039.
Burback, L., Forner, C., Winkler, O. K., Al‑Shamali, H. F., Ayoub, Y., Paquet, J., Verghese, M., & Snow, M. (2024). Survival, attachment, and healing: An evolutionary lens on interventions for trauma‑related dissociation. Psychology Research and Behavior Management, 17, 2403–2431.
Shim, S., Kim, D., & Kim, E. (2024). Dissociation as a mediator of interpersonal trauma and depression: Adulthood versus childhood interpersonal traumas. BMC Psychiatry, 24, Article 764.
Nicholson, A. A., Narikuzhy, S., Wolf, J., Pichtikova, M., Siegel, M., Mirabelli, J., Hatchard, T., Hosseini‑Kamkar, N., Bawagan, E., Roth, S. L., Mutschler, C., Lanius, R. A., Hosseiny, F., Eckstrand, K., & Lueger‑Schuster, B. (2025). Identity in turmoil: Investigating the morally injurious dimensions of minority stress. European Journal of Psychotraumatology, 16(1), Article 2479396.
Mulligan, C. J., Quinn, E. B., Hamadmad, D., Dutton, C. L., Nevell, L., Binder, A. M., Panter‑Brick, C., & Dajani, R. (2025). Epigenetic signatures of intergenerational exposure to violence in three generations of Syrian refugees. Scientific Reports, 15(1), Article 5945.
El‑Khalil, C., Caculidis Tudor, D., & Nedelcea, C. (2025). Impact of intergenerational trauma on second‑generation descendants: A systematic review. BMC Psychology, 13(1), Article 668.
Nicholson, W. C., Sapp, M., Karas, E. M., Duva, I. M., & Grabbe, L. (2025). The body can balance the score: Using a somatic self‑care intervention to support well‑being and promote healing. Healthcare, 13(11), Article 1258.
Vagnini, D., Grassi, M. M., & Saita, E. (2023). Evaluating Somatic Experiencing® to heal cancer trauma: First evidence with breast cancer survivors. International Journal of Environmental Research and Public Health, 20(14), 6412.
Shimiaie, J. (2025, February 1). The neuroscience of dissociation: How your brain hides feelings from you. Psychology Today. Retrieved October 3, 2025
Global Psychotrauma Network. (n.d.). Moral injury. Retrieved October 3, 2025, from https://globalpsychotraumanetwork.org global-psychotrauma.net
Psychology Town. (2024, August 5). Mechanisms behind the enforcement of social norms. https://psychology.town/social/enforcement-social-norms-mechanisms psychology.town
Di Domenico, S. I., & Ryan, R. M. (2017). The Emerging Neuroscience of Intrinsic Motivation. Frontiers in Psychology.
Ryan, R. M., & Deci, E. L. (2000). Self-Determination Theory and the Facilitation of Intrinsic Motivation, Social Development, and Well-Being. American Psychologist.
Salamone, J. D., & Correa, M. (2024). The Neurobiology of Activational Aspects of Motivation: Exertion of Effort, Effort-Based Decision Making, and the Role of Dopamine. Annual Review of Psychology.
Nguyen, D. (2021). Positive affect: nature and brain bases of liking and wanting.
Papies, E. K. (2015). Grounding Desire and Motivated Behavior. In: The Psychology of Desire.
Comments