Az érzékelés elvesztése

Photo by Wix.

Minél inkább elszakadunk a természeti környezetünktől, annál inkább eltávolodunk önmagunktól is. Ez az eltávolodás lassan, fokozatosan alakul ki. Észrevétlenül hozzászokunk ahhoz, hogy egyre kevesebbet érzékelünk abból a környezetből, amiben élünk, és ezzel párhuzamosan abból a belső tapasztalati térből is, ami a környezet hatásaira bennünk formálódik (inner landscape).

A megtestesült jelenlét (embodiment) az a tapasztalati–idegrendszeri állapot, mely során a testi folyamatok, az idegrendszeri szabályozás és a figyelmi működés folyamatos, kölcsönös relációban állnak a környezettel. Az emberi létezés ebben az értelemben relációs természetű: nem értelmezhető a környezeti kontextustól függetlenül, hanem annak dinamikus feltételezettségében valósul meg. A Föld „teste” - az élő rendszerek, a ciklikus ritmusok és a változékonyság összefüggő hálózata - a humán biológiai működés és a pszichés szerveződés alapfeltételét képezi. Következésképpen az emberi tapasztalat integritása és hosszú távú fenntarthatósága e rendszerekkel való folyamatos kölcsönhatásban artikulálódik.

Ennek a kapcsolatnak a gyengülése jellemzően nem feltűnő. Inkább finom, fokozatos elmozdulásokban válik érzékelhetővé: abban, hogy egyre ritkábban észleljük a szél simogatását a bőrünkön, az évszakokkal együtt változó levegő illatmintázatait, a fény minőségét egy adott napszakban, vagy azt az alig észlelhető légköri feszültséget, amely egy vihar közeledtét jelzi. Ezek az érzékelés alapvető orientációs jelzései, amik a test és a környezet közötti folyamatos viszonyulást szervezik.

Társadalmi szinten háttérbe szorult annak tudata, hogy az ember alapvetően érzékelő lény, aki egy érzékelhető környezetben működik. A modern életforma olyan környezeti feltételeket hozott létre, amik tartósan fokozott idegrendszeri terhelést eredményeznek, miközben az érzékelés minősége romlik. A figyelmi működés jelentős része képernyőalapú, mesterséges megvilágítású és nagymértékben absztrahált információs terekhez kötődik. A technológiailag közvetített terek alapvetően átrendezik a kapcsolati tapasztalat, a jelentésképzés és a szubjektív biztonság észlelési és szerveződési módjait.

Az érzékelés fokozatos elszegényedése és az ökológiai válság tapasztalati dimenziója.

Laura Sewall észlelés-pszichológus szerint az ökológiai válság egyik mélyebb oka az érzékelés finomságának fokozatos elvesztése. Amennyiben a környezetből kevesebb érzéki információ kerül feldolgozásra, az észlelésen keresztül kialakuló tapasztalati világ is beszűkül, és ezzel párhuzamosan gyengül a kötődés és a felelősség tapasztalata. Szomatikus pszichológiai nézőpontból ez a folyamat belső válságként is értelmezhető: olyan kollektív állapotként, amely idegrendszeri és kapcsolati szinten egyaránt megjelenik, és nem korlátozódik egyéni sajátosságokra.

Amikor a talajjal való testi kapcsolat, a természeti ritmusok vagy az időjárási változások kikerülnek az észlelés fókuszából, az élő környezet sérülékenysége is egyre inkább elvonttá válik. Távoli, nehezen személyessé tehető eseményként jelenik meg, amihez korlátozott mértékben kapcsolódik közvetlen tapasztalat. Az elkülönülés ebben az értelemben nem elsősorban kognitív, hanem tapasztalati szinten jön létre.

A testi, érzelmi és idegrendszeri élmények szoros összefüggésben állnak azzal a környezettel, amiben az egyén működik. A klinikai gyakorlatban gyakran megfigyelhető, hogy szorongással, bizonytalansággal vagy érzelmi tompasággal küzdő személyek számára saját belső állapotaik differenciált észlelése és megnevezése nehézséget okoz. Ezekben az esetekben az érzelmi tapasztalatok jelen vannak, ugyanakkor az észleléshez való hozzáférés korlátozott, ami gyakran egy beszűkült érzékelési térhez alkalmazkodott idegrendszeri működésre utal.

A képernyőterek, a sűrű időbeosztások és a mesterséges megvilágítás által meghatározott életterek váltak dominánssá. A mindennapi működés súlypontja a teljesítményre és az alkalmazkodásra helyeződik át, miközben az érzékelés finomhangolása háttérbe szorul. Az emberi idegrendszer azonban evolúciósan az élő környezet textúráihoz, ritmusaihoz és változékonyságához igazodott. Amikor ez a kapcsolat tartósan meggyengül, az észlelésen keresztül kialakuló tapasztalati világ kevésbé differenciálttá válik, és elveszíti azt az érzéki gazdagságot, ami a helyhez, a kapcsolódáshoz és a jelentésképzéshez kötődik.

E folyamatok kísérőjelenségeként gyakran megjelenik egy nehezen körülírható gyászélmény, tartós magányérzet vagy alacsony intenzitású, állandósuló diszkomfort. Ezek az állapotok jelzések, az idegrendszer válaszai egy tartósan túlterhelt, ugyanakkor érzékelés szempontjából elszegényedett környezeti kontextusra.

Kollektív rövidlátás és az érzékeléshez való visszatérés lehetősége.

David Abram a jelenséget kollektív rövidlátásként írja le: olyan kulturális állapotként, melyben az észlelés mélysége csökken, miközben a környezeti valóság érzéki és strukturális gazdagsága változatlan marad. Ennek következtében az észlelésen keresztül létrejövő tapasztalati világ beszűkül. Ez az állapot egyszerre értelmezhető adaptív védekezési mechanizmusként és veszteségként: mérsékli a bolygó iránti érzékenységet, miközben az egyén saját szomatikus tapasztalataihoz való hozzáférést is korlátozza.

Az érzékelés elsorvadása ebben az összefüggésben gyakran az idegrendszer tartós túlterheltségére adott válaszként jelenik meg. A figyelem elterelése, az önnyugtató stratégiák és a folyamatos ingerkeresés átmeneti stabilizáló funkciót tölthetnek be, miközben az érzéki jelenlét fokozatosan beszűkül. Az észlelés azonban kapcsolati természetű folyamat: aktív, részvételen alapuló viszonyulás a környezet dinamikus jelzéseihez, beleértve a levegő mozgását, a hangmintázatokat és mély testérzetek finom változásait.

Az észlelési mintázatok átalakulása a jelenlét módját is átrendezi. Az észlelt elemek ismerőssé válása kapcsolódási mintázatokat hoz létre, amik hosszútávon kötődést alakítanak ki. A kötődés akkor jön létre, amikor egy viszony tartóssá és biztonságossá válik, és ebből következik a gondoskodás képessége.

Ebből a perspektívából az önmagunkkal és a Földdel való kapcsolat helyreállítása nem csupán cselekvési akciókkal, hanem az érzékelés finom áthangolásával egyetemben történhet meg.

A test emlékezeti funkciói ebben az értelemben tapasztalati természetűek: megőrzik annak lenyomatát, hogy az ember egy nála ősibb, élőbb és összetettebb környezeti rendszer részeként működik. Ez a testi tudás (somatic intellingence) – amikor hozzáférhetővé válik – támpontot adhat ahhoz, mit jelenthet emberként jelen lenni egy szétkapcsolt, széttöredezett világban.

---

Referenciák:

Abram, D. (1996). The spell of the sensuous: Perception and language in a more-than-human world. New York, NY: Pantheon Books.

Bowlby, J. (1982). Attachment and loss: Vol. 1. Attachment (2nd ed.). New York, NY: Basic Books. (Original work published 1969)

Bratman, G. N., Hamilton, J. P., & Daily, G. C. (2012). The impacts of nature experience on human cognitive function and mental health. Annals of the New York Academy of Sciences, 1249, 118–136.https://doi.org/10.1111/j.1749-6632.2011.06400.x

Damasio, A. (1999). The feeling of what happens: Body and emotion in the making of consciousness. New York, NY: Harcourt Brace.

Gibson, J. J. (1979). The ecological approach to visual perception. Boston, MA: Houghton Mifflin.

Goldstein, K. (1995). The organism: A holistic approach to biology derived from pathological data in man. New York, NY: Zone Books. (Original work published 1934)

Hanna, T. (1988). Somatics: Reawakening the mind’s control of movement, flexibility, and health. Reading, MA: Addison-Wesley.

Kaplan, R., & Kaplan, S. (1989). The experience of nature: A psychological perspective. Cambridge: Cambridge University Press.

Kaplan, S. (1995). The restorative benefits of nature: Toward an integrative framework. Journal of Environmental Psychology, 15(3), 169–182.

Merleau-Ponty, M. (1962). Phenomenology of perception (C. Smith, Trans.). London: Routledge & Kegan Paul. (Original work published 1945)

Sewall, L. (1999). Sight and sensibility: The ecopsychology of perception. New York, NY: Tarcher/Putnam.

Sheets-Johnstone, M. (1999). The primacy of movement. Amsterdam: John Benjamins.

Turkle, S. (2011). Alone together: Why we expect more from technology and less from each other. New York, NY: Basic Books.